A LEGNAGYOBB GOND

111Már az első lépésnél látszott rajta, hogy szenvedni fog. Miattunk. AZOK miatt.
Nem elég, hogy kénytelen a portaposókkal egy levegőt szívni, még a tömegközlekedés szégyenét is el kell viselnie. Mikor felszállt a buszra, nem fogott, nem érintett meg semmit, és még véletlenül se: senkit. AZOKAT ő nem is veszi észre.
Legszívesebben gyökeret növesztett volna, hogy az induló busz rándulása ellenére se kelljen semmiféle interakcióba lépnie a világgal. De meggondolta magát, és inkább az őt – szerinte – megillető helyre, a középpontba helyezte személyét. Még a busz irányítását is átvette volna, ha teheti, hiszen fura, hogy ez a koszos hangos vacak kínozza őt, és mégcsak nem is a háza előtt áll meg.
Leült, de csak úgy, hogy fenekének a lehető legkisebb, de már támasztásra alkalmas felülete érjen a valóélet műbőrborítású darabjához, a buszüléshez. Frissen vásárolt bordó bőrcipőjét (melyről tudta, hogy AZOKNAK háromhavi fizetés ára cipő ez), kissé előre tolta, részint, hogy mindenki (AZOK is) lássa, ha véletlenül bárki hátrébb szeretne menni a járaton, akkor feltétlenül az ő eleganciáját reprezentáló sorompó felnyitásáért esdekeljen.
Elővette (bordó) okostelefonját, és tárcsázott. Vagy nem. Mindenesetre jól érthetően – és a múlt századi filmek női úrihölgyeitől ellesett hanglejtéssel, enyhén raccsolva -, előadta valós, vagy csak számukra kitalált kedves barátnőjének, az ő nagy panaszát.
Tönkrement a vadonatúj kocsi…ő most buszon ül…és hogy itt milyen kosz van…és képzelje, majd gyalogolnia kell…és az új cipő, amely ANNYIBA KERÜLT…és hogy levegőtlenség is van…
Megérezve saját sorsának iszonyatos voltát, hirtelen elhallgatott, és a kinézett megállóig enyhén vörösödő, liluló fejjel csak ült.
Mikor leszállt – vagy inkább menekült, de azt is vonulva -, hallani lehetett, hogy a torkából valamiféle hurutos hang bugyog fel. Talán visszatartotta a lélegzetét, hogy minél kevesebbet kelljen egy levegőt szívnia AZOKKAL.
Boldognak látszott. Tudatta mindenkivel (…AZOKKAL), hogy ő most elhagy minket, így talán a buszjáratnak sincs további értelme. Egy pillanatra megállt, nem lépett le, váratta a maradókat. Talán ácsorgott volna még egy kicsit, akár addig, amíg csak az ő kedve tartja, még a cigarettáját is tüntetően elővette, de az ajtócsengő átvette az osztályharc szerepét, és türelmetlenül berregni kezdett.
A KÖZTÜNK töltött utolsó pillanatokban bordó cipőjének sarkát odadörgölte a busz szennyes fekete gumipadlójához, BELÉNK törölve a talán nem is létező kis koszt, amit Ő semmiképpen se vinne magával a saját világába. Azt a kis fertőt, amit – ha rövid ideig is -, de AZOK rákényszerítettek azzal, hogy nem lehetett egyedül a járaton. A pofátlanok nem szálltak le. Ehelyett lélegeztek, felverték a port, hullott a hajuk, és öregedő hámsejtjeiket is a padlóra hullatták. Oda, ahol Ő jár. Micsoda fertő.
Lelépett a megálló járdájára, és ideges remegéssel rágyújtott.
Várt.
AZOK közül azonban senki se ajánlotta fel, hogy egy talán elhangzó köszönömért a szatyrokat átvegye tőle. Magában tudta, nem is várta el AZOKTÓL a bugrisoktól ezt, sőt keserű csalódás lett volna számára minden efféle kezdeményezés. Így a múlt századi filmek primadonnáinak lesett mozdulatait majmolva megszívta cigarettáját, és felkapva csomagjait továbblibegett.
Óvatosan került mindenféle testi érintkezést az utca emberével, AZOKKAL, és kacsázó léptekkel rohant vissza a saját világába. Csak el innen(!)…ez nem is a Föld, itt más fajták (is) élnek.
Az első pár lépés után bordó cipőjének orra (…melynek javíttatása AZOK havi fizetésének felelne meg…) elakadt a járda egy téli felfagyásból megmaradt gödrében. Fejét nem hajtotta le, nem mutatta, hogy csak egy picit is érdekli holmi lábbeli (…melynek ára AZOK háromhavi fizetésének felelne meg…), és óvatosan körülnézett remélve, hogy ne fog gúnyos pillantásokkal találkozni. De igen. AZOK, akiknek háromhavi fizetés ára cipőt látnak tönkremenni, bizony gúnyosan néztek vissza rá.
Ez már nyílt hadüzenet volt számára mindentől és mindenkitől.
Egy arra járó más fajta, egy az AZOKBÓL, de AZOK közül is a szerencsétlenebb FAJTÁBÓL, éppen napi élelem- és dohánybegyűjtését végezte szokott vadászterületén, a belvárosi buszmegállók szemetesei között.
Már messziről kiszúrta magának a bordó cipőjében felé robogó úrihölgyet, és ha alamizsnát nem is, de legalább egy félig szívott cigarettát kaphatna tőle.
Feltűnően kotorászni kezdett a szemetes csikktartójában, ezzel is demonstrálva a füstölnivaló utáni éhségét. Közben barátságosan mosolygott a felé robogó nőre, és szemével – talán kicsit mimikájával is – dicsérte a feltűnő és elérhetetlen eleganciáját. Gondolta, jó előre bevágódik így, és már érezte is a cigifüst nyugtató aromáját szájában.
A találkozás elkerülhetetlen volt. A háború egy csatája. A bordó női bőrcipőé és a kínai dorkóé.
Pár lépésre a csikkre váró mosolygó csövestől, a félig(se) szívott cigaretta nagy ívben röpült el, éppenhogy elszállva a csavargó feje mellett, de még véletlenül se a kuka felé. Sokkal inkább mellé, úgy pöckölve, hogy ha AZ AZ ALAK komolyan gondolja, hogy beleszívhat a nagysága maradékába, akkor bizony térdig fog hajolni előtte, mikor elsétál.
Az úrinő fél pillantással ránézett a kotorászó férfire, talán sajnálta is, hogy nem találta fejen a csikkel, és várta, hogy a nemes adományért egy fej hajoljon meg előtte. Látta, hogy a férfi mosolyog.
Még akkor is merev tekintettel, elegáns léptekkel – csak kicsit sietősebben – vonult a világa felé, amikor a mosolygó csöves egy kedves sercintéssel szemenköpte. (…és a drága púderrel keveredett olcsó nyál lassan a bordó cipőre csorgott)

-hajekcsaba-

Facebook Comments