AZ EGYSZERHASZNÁLATOS MELÓS

157013_482073521840906_556594785_nÉlő munkás vagyok. Nem gép. Sajnálhatom.
Oxigént lélegzek be, és nem szén-monoxidot ki.
A szívem dobog, nem a hengerek dohognak bennem.
A végtagjaim hidraulikája a vörös vérem használja.
Nem tudok 5 liter pótlást venni a rendszerbe, ha elfogyott a szusz. És elfogy. Nem lehet
konnektorból feltölteni.
Nem lehet üzemanyaggal dúsítani.
Elfáradok. Ha sikítok, mert gyenge vagyok, kidobnak. Újat vesznek helyettem. Erősebbet,
csendesebbet. Nem cserélik a csapágyaimat.
Ami elkopik, letörik, leszakad, szétnyomódik rajtam, az végleg az enyészeté. Nem nő vissza,
nem lehet szűz vassal pótolni.
Nem lehet, csak vágni, varrni, műteni. A húst, a csontot, ami én vagyok.
De mindezt nem lehet leírni az adóból, mint költséget.
Ezért is vagyok fizetett ellenség.
Nem vagyok bolti csereszabatos. A nemzőm nem tud élettartam garanciát adni az
alkatrészeimre.
Ha egy gépre szabott munkától megrogyik a gerincem, akkor szeméttelepre kerülök.
Megdolgozok az üzemanyagomért. De lassan már csak azért. Drága vagyok, sokat fogyasztok.
Vissza kell venni a fenntartási költségeket, amit az élő munkás létem jelent.
Visszaveszik. Kevesebb energia, kisebb teljesítmény. Nagyobb kopás. Sérült alkatrészek.
Így könnyen a szeméttelepre kerülök.
Nem lehet lekapcsolni. Ezért sérülten is pénzbe kerülök. Egyszerűbb kidobni. Újat venni.
Költséghatékony kapital-darwinizmus. A gyenge éhen hal.
Gyorsan megöregszem. Felújítani nem lehet.
Valami megroppant bennem.
A szeméttelepre kerülök.
-hajekcsaba-

Facebook Comments